Úgy tűnik, a debreceni jazz élet tavasszal pezsegni fog, főleg a Kölcsey nagytermében. Egy héttel Truffaz előtt egy másik sztár, a holland szaxis (eye)Candy Dulfer koncertezik nálunk. A negyvenkét éves szöszi még mindig egész feszes, az a fajta, ha James Bond lennél vagy George Clooney, egyből meghívnád egy martinira.
Az amszterdami születésű Candy 7 évesen kezdett zenélni, 14 évesen már zenekart vezetett. Smooth jazzt épp úgy hallhattunk tőle, mint funkyt, ezen a vonalon elindulva aki nem ismeri, az is sejtheti, mire számíthat. Jelölték amúgy Grammy díjra 1990-ben, Lily was here című dala listavezető volt Európában, eladott egy pár millió lemezt, nem mellesleg nem egy Prince albumon és videóban szerepel, nyomta az eurythmics-es Dave Stewarttal, Aretha Franklinnel, sőt a reggae legenda Jimmy Cliffel is turnézott, meg a Pink Floyddal is, és a Cuki hagyatéka című film zenéje is az ő nevével fémjelzett. 1997-es For the love of you című albuma több mint negyven hétig volt a Billboardon, ami valljuk meg, nem sikerült eddig sokmindenkinek. Funky-rajongóknak mindenképp kötelező, bár valószínűleg nem csak könnyed témázgatásokba fog belemenni. Legalábbis nagyon remélem! Jegyár 3500/3900, Interticketnél és a Kölcseyben keresd, erősen megfontolandó koncert!
Egyébként csak megjegyezném, hogy közben február 3-án Budapesten az A38 állóhajón a kelet-európai kísérleti elektronika két kiemelkedő fontosságú alakja, Tigrics és Fennesz mellett hallható lesz a kísérleti jazz egyik legkirályabb trombitása magyar zenészek segédletével, vagyis a Hautzinger-Pándi-Sőrés-Tóth quartet (és aki megteheti, ezt se hagyja ki). Ez úton is üzenném a kedves debreceni szervezőknek (ha olvassák ezt egyáltalán), hogy ilyen formációkra is lenne igény, nem csak a Jazznapok keretein belül!
Torday Emil 1900 és 1909 közt igen komoly antropológiai kutatásokat folytatott Afrika szívében. Három expedíciója után gazdag gyűjteménnyel tért haza, ezek nagyrésze adja a kiállítás gerincét. Száz évvel később a Magyar-Afrikai Egyesület Torday egykori útjának egy részét újra bejárta, értékes és friss anyagot szerezve Afrika szívéből. A kiállításon megismerhetjük a Kongó-menti törzsek, például a kubák és a vagenyák életét és szokásait. Megtudhatjuk, hogyan gondolkodnak a helyiek a hegtetkókról, a boszorkányokról és Jézusról, sőt, hogy bizonyos esetekben a hasmenés életmentő lehet Közép-Afrikában, és azt is, hogy mit csinálnak a körülmetélt fiúk fitymájával. És hogy megkapjuk a globális életérzést, megtekinthetjük a kongói cigarettadobozokat is. Mindezt gyönyörű fényképek, folyamatosan játszott dokumentumfilm, törzsi tárgyak és maszkok társaságában tehetjük magunkévá. Aki teheti, ne hagyja ki!
Na, de térjünk rá, mit raktak ki az apollósok a polcra. A nagyteremben a nagyközönségnek szóló kispolgári filmek, ahogy ezt megszokhattuk, nincs is ezzel semmi baj. Sőt, a Szerelem és más drogok tényleg ideális randifilm lehet, annyira nem falkaparós romkom, mint a Stiller - De Niro duó által uralt, kisteremben vetített Valakidre ütök eposz-sorozat újabb része - főleg most, hogy már lassan teljesen elvesztette a romantikus szálat - így vált egyszerű blődlivé, prosztó szóviccekkel és mindennel, ami az első részben is gáz volt, a sokadik rókabőr meg a színészeknek szégyen, hogy elvállalták. Akkor már tényleg Jake Gyllenhaal és a Szerelem és más drogok, ami nem összekeverendő A szerelemről és más démonokról című alkotással, ami egy Márquez-feldolgozás, és ráadásul nem is az északi, hanem a déli feléről érkezett az Újvilágnak, és majdnem két hete kellett volna ajánlanunk (ez esetben viszont bátran ajánlom az isohuntot).
Mint a 